Kategória: Jegyzetek

Most már Benci is. Kesergek sorsa fölött, bár nem volt barátom, csak ismerősöm. Kitanult egy mesterséget, munkaadója megfizette rendesen. És most elment ő is a ködös Albionba, keresni a hazátlanok keserű kenyerét. Talpra áll? Elkallódik? Rajta múlik. Szerencséjén, ha lesz neki.

 

Mennek fiaink, lányaink. De nem mint régi peregrinusok, céljuk – ha van – nem a hazatartó út keresése. Csak mennek, bele a vakvilágba, eleinte még mondogatják, hogy várjatok, mert hamarosan jövünk, csak még egy kicsit, csak még egy nagyon keveset maradunk, csak addig, amíg... És ugyanazt mondják egy év múlva, két év múlva, és közben lekopik nevükről az ékezet, és közben elfelejtik, amit egykor maguknak ígértek. Otthont teremtenek a világ valamely sarkában, de hazára nem lelnek. Felállnak, ha újév hajnalán az éterből elszivárog hozzájuk az Isten, áldd meg a magyart, szívből csak a Hozz rá víg esztendőt sort énekelik. Kányádi intelmét, ha ismerik, önmaguk felmentésére átalakítják: magyarul beszélnek, egy ideig még magyarul gondolkodnak, de fiaik már idegen nyelveken tanulnak. Magyarnak tartják magukat. Meddig?

Mi, örök reménykedők mégis számontartjuk őket és számot tartunk rájuk. Aggódva nézzük nevünkön az ékezetet, de lekopni nem engedjük jószántunkból. Kérges tenyérrel markoljuk, szorítjuk egyre jobban a szerszám nyelét, olykor keserűen nézünk fel az égre, az izzadságot homlokunkról nem töröljük le. Otthonunk szerény, ilyennek örököltük. Alázattal felállunk, valahányszor nemzeti imánkat énekeljük, és gyakran énekeljük, mert így akarjuk. És mert ismerjük Sándor bácsi mondásának végét is, azt, hogy egyetlen hazánk van, és ez a magyar nyelv.

Határtalan bár az a haza, melyet Kányádi Sándor meghatározott, kilépni belőle mégis oly könnyű. Hát ezért kesergek a bencik sorsa fölött. Mert magyarnak születni nem választás kérdése, de magyarnak maradni igen. Gondoltok-e erre, feleim, éljetek bárhol is e sáros földtekén?

Vári O. Péter

Háromszék