Tessék választani!

Megosztás
FaceBook  Twitter

 

Szerző: Németh György

 

A világ többpólusúvá alakítását nem akadályozni, hanem irányítani kellene. Ukrajna a semlegességgel jól járhatott volna, miként Ausztria és Finnország, Európa pedig békében kereskedhetne Oroszországgal. A konfrontációból Oroszország ellenségesen, oldalán Kínával kerülhet ki.

 

A Szovjetunió összeomlásával a négy évtizeden át kétpólusú világ egypólusúvá vált. Csak az Egyesült Államok maradt a színen, hegemónná vált, csak az ő akarata számított, mindent meghatározott, minden szabályt tollba mondott, és azok megszegőit keményen megbüntette. Ez az időszak két évtizedig tartott, amikor megjelentek a világ ismételt többpólusúvá válásának jelei. A fontosabb Kína felemelkedése, a kevésbé fontos Oroszország megerősödése. Kína egyre nyíltabban kérdőjelezi meg az Egyesült Államok globális vezető szerepét, és bejelentette igényét az egyenrangúságra. Oroszország pedig annak tudomásulvételét és tiszteletben tartását kérte, hogy a számára geostratégiai fontosságúnak tekintett övezetben – ez a volt Szovjetunió területe a három balti állam kivételével – az ő befolyása legyen a döntő, s itt ő felel a rendért.

 

A kérés először Putyin 2007-es müncheni beszédében hangzott el. Az Egyesült Államok válasza nem késett sokáig: 2008-ban a bukaresti NATO-csúcs – a franciák és a németek tiltakozását letörve – kilátásba helyezte Ukrajna tagságát, és a grúzokat Oroszország elleni, vereséggel végződő („ötnapos”) háborúra vette rá (vagy legalábbis nem igyekezett őket erről lebeszélni). Ezután következett

 

a 2014-es ukrán narancsos forradalom, amely nem liberális demokráciát hozott, hanem a nyugat-ukrán oroszellenes nacionalizmus kormányra kerülését és az ország keleti felére történő kiterjesztését jelentette olyan, közel negyedszázados időszak után, mellyel minden Ukrajnában honos náció, mint náció elégedett lehetett.

 

Amint Demkó Attila találóan megjegyzi, „ami Ukrajnában megy, az világbotrány lenne – ha egy Nyugattal ellentétes oldalon álló országban történne” – de nem ott történik. Az oroszok válasza a Krím-félsziget elszakítása, valamint a donyecki és luhanszki szakadárok támogatása volt.

 

Azt senki sem állít(hat)ja, hogy Ukrajna sanyarú sorsáért – az önálló államiságuk megteremtését követő negyedszázad alacsony növekedéséért, az oligarchák által túszul ejtett gazdasági és politikai életért – Oroszország fojtogató ölelése lenne felelős.

 

Oroszország politikai célja kimerült abban, hogy Ukrajna ne lépjen be se a NATO-ba, se az EU-ba, tartsa tiszteletben orosz nemzetiségű állampolgárainak nyelvi-kulturális jogait,

 

ismerje el történeti-kulturális rokonságukat, s ne (kül)politizáljon Oroszország ellenében, például ne engedélyezze területén harmadik hatalom katonai támaszpontjának létrehozását, csapatainak állomásoztatását. Minden más kérdésben Ukrajna szuverenitása teljes volt.

 

A többpólusú világrend akkor eredményez békés viszonyokat, ha a pólusokat jelentő hatalmak gondosan elhatárolják érdekszféráikat,

 

és tiszteletben tartják egymás geopolitikai érdekeit. Ehhez az kellett volna, hogy a NATO, illetve az EU kijelentse, hogy Ukrajna soha nem lesz a szervezet tagja (vagy csak Oroszországgal együtt), s az Egyesült Államok diplomáciája a fenti szabályok betartására ösztönzi az országot. Ám eszük ágában sincs önként lemondani az egypólusú világrendben betöltött kizárólagos vezető szerepükről. Hogy az minél tovább megmaradjon, ott gyengítik Kínát és Oroszországot, ahol tudják, beleértve az ideológiai hadviselést, melynek eddigi legfontosabb eseménye a Biden elnök által 2021 decemberében szervezett nemzetközi demokrácia-csúcsértekezlet volt.

 

Eszerint a külpolitikában demokráciák állnak szemben autokráciákkal, a belpolitikában liberális demokraták a populistákkal. Az ideológiai harc keretében az egyik fő fegyver az „elítélés”. Elítélése Kínának a Dél-kínai-tengeren épülő katonai támaszpontok, az ujgurok elnyomása, a hongkongi emberi jogi helyzet és a nemzetbiztonsági törvény, Izraelnek az épülő ciszjordániai telepek, Törökországnak a szíriai hadjárat, Erdoğan elnöknek az emberi jogok megsértése, Oroszországnak a Navalnij-ügy stb. miatt.

 

A magyar kormány azért „trójai faló”, mert tisztában van azzal, hogy a világ többpólusúvá alakítása elkerülhetetlen, azt nem akadályozni, hanem tudatosan irányítani kellene.

 

(„Ha nem tudod megakadályozni, állj az élére!”) Az amerikaiak erre még nem állnak készen, s akaratukat egyelőre képesek vonakodó és a magyar kormánynál lényegesen ideologikusabb gondolkodású európai szövetségeseikre kényszeríteni.

A posztkommunista létnek kétségkívül vannak előnyei…

 

Az orosz–ukrán háború kétféle geopolitikai narratíva mentén értelmezhető. Az egyik szerint egy szuverén országot agresszió ért, megtámadta lényegesen erősebb szomszédja, ám az ukrán hadsereg és nép hősiesen küzd szabadságáért, függetlenségéért, területi egységének megőrzéséért.

A másik narratíva szerint a támadó támadni volt kénytelen, mert csak így képes megakadályozni, hogy területén, országa szívétől karnyújtásnyira idegen hadsereg, fővárosát percek alatt elérni képes rakéták, netán hozzávaló atomrobbanófejek jelenjenek meg. Az ukrán állam katonái pedig azért harcolnak, hogy orosz, magyar és más nemzetiségű polgártársaik ne tanulhassanak, újságot ne olvashassanak és televíziót ne nézhessenek, rádiót ne hallgathassanak stb. saját nyelvükön.

 

Ki-ki válassza ki a maga számára szimpatikusabb narratívát. Aki az elsőt választja, az egyértelműen az oroszokat, személy szerint pedig Vlagyimir Putyint hibáztatja, s mélyen egyetért mindazon büntető rendelkezésekkel, melyeket ellenük hoznak és hozni fognak, s egyetért azzal, hogy az ukránoknak fegyvert szállítsanak.

 

Aki a másodikat választja, az kérdez:

 

miért is nem lehetett az oroszok kívánságának eleget téve garantálni Ukrajna semlegességét és demilitarizálását, ha ez az ára a szuverenitás és a területi egység megőrzésének?

 

Új kiadású finlandizáció, esetleg az 1955. évi osztrák államszerződés mintául vételével, a nagyhatalmak garanciájával. A finnek és az osztrákok biztos nem bánták meg semlegességüket, az ukránok sem bánták volna meg. Ehhez az Egyesült Államok, illetve a Nyugat, az EU pressziójára lett volna szükség és az ukrán nacionalista szélsőjobboldal lenyomására. Nem tették meg.

 

A háborút az oroszok robbantották ki, a nemzetközi jog alapján őket terheli a felelősség. Oroszország az agresszor.

 

A háborúban sok katona és civil fog meghalni, sokan elhagyják az országot, és soha nem fognak visszatérni. Sok érték elpusztul, az ország romhalmaz lesz. A háború győztesei minden bizonnyal az oroszok lesznek, de nem ismerjük a hadicéljaikat, és azt sem, hogy tulajdonképpen mit szeretnének elérni. A találgatások a területileg ép és szuverén, ám semleges-demilitarizált Ukrajnától – amit Oroszország a háború megindítása előtt szeretett volna elérni – keleti-délkeleti részeinek elszakításáig, Novorosszija létrehozásáig és Oroszországhoz csatolásáig terjedhetnek. Ám ha győznek is, hosszú évekig tart majd az újjáépítés, a kapott és okozott sebek sosem fognak begyógyulni, azokat az áldozatok és tettesek a sírba viszik.

 

Szolgáljon vigaszul, már akinek szolgál, hogy Oroszországot legalább egy évtizedre, talán évtizedekre sikerül új vasfüggönnyel önmagába zárni és teendőkkel lekötni.

Van esély arra, hogy ebből a helyzetből Oroszország megerősödve, mogorván és ellenségesen, oldalán új barátjával, Kínával kerüljön ki, s találja szembe magát egy önmaga múltja, hagyományai és valódi értékei ellen forduló, társadalmilag mélyen megosztott, önmarcangoló Nyugattal.

 

Forrás: orszagut.com

Nyitókép: Szakadozott ukrán zászlók Csernyihivben (MTI/EPA)

A világ többpólusúvá alakítását nem akadályozni, hanem irányítani kellene. Ukrajna a semlegességgel jól járhatott volna, miként Ausztria és Finnország, Európa pedig békében kereskedhetne Oroszországgal. A konfrontációból Oroszország ellenségesen, oldalán Kínával kerülhet ki.
A Szovjetunió összeomlásával a négy évtizeden át kétpólusú világ egypólusúvá vált. Csak az Egyesült Államok maradt a színen, hegemónná vált, csak az ő akarata számított, mindent meghatározott, minden szabályt tollba mondott, és azok megszegőit keményen megbüntette. Ez az időszak két évtizedig tartott, amikor megjelentek a világ ismételt többpólusúvá válásának jelei. A fontosabb Kína felemelkedése, a kevésbé fontos Oroszország megerősödése. Kína egyre nyíltabban kérdőjelezi meg az Egyesült Államok globális vezető szerepét, és bejelentette igényét az egyenrangúságra. Oroszország pedig annak tudomásulvételét és tiszteletben tartását kérte, hogy a számára geostratégiai fontosságúnak tekintett övezetben – ez a volt Szovjetunió területe a három balti állam kivételével – az ő befolyása legyen a döntő, s itt ő felel a rendért.
A kérés először Putyin 2007-es müncheni beszédében hangzott el. Az Egyesült Államok válasza nem késett sokáig: 2008-ban a bukaresti NATO-csúcs – a franciák és a németek tiltakozását letörve – kilátásba helyezte Ukrajna tagságát, és a grúzokat Oroszország elleni, vereséggel végződő („ötnapos”) háborúra vette rá (vagy legalábbis nem igyekezett őket erről lebeszélni). Ezután következett
a 2014-es ukrán narancsos forradalom, amely nem liberális demokráciát hozott, hanem a nyugat-ukrán oroszellenes nacionalizmus kormányra kerülését
és az ország keleti felére történő kiterjesztését jelentette olyan, közel negyedszázados időszak után, mellyel minden Ukrajnában honos náció, mint náció elégedett lehetett.
Amint Demkó Attila találóan megjegyzi, „ami Ukrajnában megy, az világbotrány lenne – ha egy Nyugattal ellentétes oldalon álló országban történne” – de nem ott történik. Az oroszok válasza a Krím-félsziget elszakítása, valamint a donyecki és luhanszki szakadárok támogatása volt.
Azt senki sem állít(hat)ja, hogy Ukrajna sanyarú sorsáért – az önálló államiságuk megteremtését követő negyedszázad alacsony növekedéséért, az oligarchák által túszul ejtett gazdasági és politikai életért – Oroszország fojtogató ölelése lenne felelős.
Oroszország politikai célja kimerült abban, hogy Ukrajna ne lépjen be se a NATO-ba, se az EU-ba, tartsa tiszteletben orosz nemzetiségű állampolgárainak nyelvi-kulturális jogait,
ismerje el történeti-kulturális rokonságukat, s ne (kül)politizáljon Oroszország ellenében, például ne engedélyezze területén harmadik hatalom katonai támaszpontjának létrehozását, csapatainak állomásoztatását. Minden más kérdésben Ukrajna szuverenitása teljes volt.
A többpólusú világrend akkor eredményez békés viszonyokat, ha a pólusokat jelentő hatalmak gondosan elhatárolják érdekszféráikat,
és tiszteletben tartják egymás geopolitikai érdekeit. Ehhez az kellett volna, hogy a NATO, illetve az EU kijelentse, hogy Ukrajna soha nem lesz a szervezet tagja (vagy csak Oroszországgal együtt), s az Egyesült Államok diplomáciája a fenti szabályok betartására ösztönzi az országot. Ám eszük ágában sincs önként lemondani az egypólusú világrendben betöltött kizárólagos vezető szerepükről. Hogy az minél tovább megmaradjon, ott gyengítik Kínát és Oroszországot, ahol tudják, beleértve az ideológiai hadviselést, melynek eddigi legfontosabb eseménye a Biden elnök által 2021 decemberében szervezett nemzetközi demokrácia-csúcsértekezlet volt.
Eszerint a külpolitikában demokráciák állnak szemben autokráciákkal, a belpolitikában liberális demokraták a populistákkal. Az ideológiai harc keretében az egyik fő fegyver az „elítélés”. Elítélése Kínának a Dél-kínai-tengeren épülő katonai támaszpontok, az ujgurok elnyomása, a hongkongi emberi jogi helyzet és a nemzetbiztonsági törvény, Izraelnek az épülő ciszjordániai telepek, Törökországnak a szíriai hadjárat, Erdoğan elnöknek az emberi jogok megsértése, Oroszországnak a Navalnij-ügy stb. miatt.
A magyar kormány azért „trójai faló”, mert tisztában van azzal, hogy
a világ többpólusúvá alakítása elkerülhetetlen, azt nem akadályozni, hanem tudatosan irányítani kellene.
(„Ha nem tudod megakadályozni, állj az élére!”) Az amerikaiak erre még nem állnak készen, s akaratukat egyelőre képesek vonakodó és a magyar kormánynál lényegesen ideologikusabb gondolkodású európai szövetségeseikre kényszeríteni.A posztkommunista létnek kétségkívül vannak előnyei…
Az orosz–ukrán háború kétféle geopolitikai narratíva mentén értelmezhető. Az egyik szerint egy szuverén országot agresszió ért, megtámadta lényegesen erősebb szomszédja, ám az ukrán hadsereg és nép hősiesen küzd szabadságáért, függetlenségéért, területi egységének megőrzéséért.
A másik narratíva szerint a támadó támadni volt kénytelen, mert csak így képes megakadályozni, hogy területén,
országa szívétől karnyújtásnyira idegen hadsereg, fővárosát percek alatt elérni képes rakéták,
netán hozzávaló atomrobbanófejek jelenjenek meg. Az ukrán állam katonái pedig azért harcolnak, hogy orosz, magyar és más nemzetiségű polgártársaik ne tanulhassanak, újságot ne olvashassanak és televíziót ne nézhessenek, rádiót ne hallgathassanak stb. saját nyelvükön.
Ki-ki válassza ki a maga számára szimpatikusabb narratívát. Aki az elsőt választja, az egyértelműen az oroszokat, személy szerint pedig Vlagyimir Putyint hibáztatja, s mélyen egyetért mindazon büntető rendelkezésekkel, melyeket ellenük hoznak és hozni fognak, s egyetért azzal, hogy az ukránoknak fegyvert szállítsanak.
Aki a másodikat választja, az kérdez:
miért is nem lehetett az oroszok kívánságának eleget téve garantálni Ukrajna semlegességét és demilitarizálását, ha ez az ára a szuverenitás és a területi egység megőrzésének?
Új kiadású finlandizáció, esetleg az 1955. évi osztrák államszerződés mintául vételével, a nagyhatalmak garanciájával. A finnek és az osztrákok biztos nem bánták meg semlegességüket, az ukránok sem bánták volna meg. Ehhez az Egyesült Államok, illetve a Nyugat, az EU pressziójára lett volna szükség és az ukrán nacionalista szélsőjobboldal lenyomására. Nem tették meg.
A háborút az oroszok robbantották ki, a nemzetközi jog alapján őket terheli a felelősség. Oroszország az agresszor.
A háborúban sok katona és civil fog meghalni, sokan elhagyják az országot, és soha nem fognak visszatérni. Sok érték elpusztul, az ország romhalmaz lesz. A háború győztesei minden bizonnyal az oroszok lesznek, de nem ismerjük a hadicéljaikat, és azt sem, hogy tulajdonképpen mit szeretnének elérni. A találgatások a területileg ép és szuverén, ám semleges-demilitarizált Ukrajnától – amit Oroszország a háború megindítása előtt szeretett volna elérni – keleti-délkeleti részeinek elszakításáig, Novorosszija létrehozásáig és Oroszországhoz csatolásáig terjedhetnek. Ám ha győznek is, hosszú évekig tart majd az újjáépítés, a kapott és okozott sebek sosem fognak begyógyulni, azokat az áldozatok és tettesek a sírba viszik.
Szolgáljon vigaszul, már akinek szolgál, hogy Oroszországot legalább egy évtizedre, talán évtizedekre sikerül új vasfüggönnyel önmagába zárni és teendőkkel lekötni.
Van esély arra, hogy ebből a helyzetből Oroszország megerősödve, mogorván és ellenségesen, oldalán új barátjával, Kínával kerüljön ki,
s találja szembe magát egy önmaga múltja, hagyományai és valódi értékei ellen forduló, társadalmilag mélyen megosztott, önmarcangoló Nyugattal.
A szerző szociológus-közgazdász
Nyitókép: Szakadozott ukrán zászlók Csernyihivben (MTI/EPA)

Kapcsolat

Szék-helyek.ro 

525400 Kézdivásárhely

42-es Udvartér 1.sz.

Telefon: 0040 742 210 505

E-mail: szekhelyek@gmail.com

Kapcsolattartó: Tóth László


Adatkezelési tájékoztató 

Felhasználási feltételek

Szerzői jogok

  Minden, a Nagy haború  oldalain megjelenő tartalom (cikk, kép, videó, egyéb) a Szék-helyek portál  (továbbiakban Portál)  jogvédelem alatt áll. A szerző engedélyével másolható vagy sokszorosítható.
A www.felsoharomszek.szek-helyek.ro és www.szekhelyek.szek-helyek.ro  hírei, véleményei szabadon idézhetők és felhasználhatók, az eredeti forrásra mutató hivatkozás elhelyezésével.

Bővebben szerzői jog