Jancsi, a Juliska Könyve

Kategória: Magazin

Másképp gondolkodik és érez egy kisfiú, mint egy kislány, más „feladatai” vannak; a mesék fontos küldetése a társadalmi, benne a biológiai férfi és női szerepekre való felkészítés.

Eleinte még nevettem – azt hittem, vicc.

Majd bosszankodtam – mert nem vicc. Most szomorú vagyok – mert ez is valóság, nem csupán farsangi alakoskodás. Nem tudom, a trendformáló divatcégek mögött álló, kísérletező kedvű „alkotók” vajon szándékosan teszik-e nevetségessé a „teremtés koronáit”, női ruhába öltöztetett fiúkat küldve a kifutóra, a modern, felvilágosult, a másságot szabadon vállaló, haladó irányt a látvánnyal illesztve a normák közé, vagy komolyan gondolják, hogy az új embertípus keveredjék össze saját magával. Ahogy az ideológiai „divatcégek” hirdetik: ne legyen se fiú, se lány, s ezt maga se tudja eldönteni; hogy ne legyen se nemi, se nemzeti identitása, tudniillik, mindkettő veszélyes, az azonosságtudat csak akkor áldásos, ha áldatlan állapotokhoz vezet.

A szoknyás, kosztümös, női sarus és tűsarkú cipős vagy topos, blúzos fiúmodellek – szecessziós szalmakalapos, melltartós és virágmintás műanyag esőkabátban ténfergő, necc harisnyás, cipzárral ékesített bőrszoknyás szakállas macsók – látványa nem hiszem, hogy épeszű tömegeket vonzana, mint ahogy a karácsonyfa alá sem szokás újságpapírba csomagolt kukamaradékot tenni. Hajlamosak ugyan ezek az ideológiai és divatmogulok művészként definiálni magukat, ugyanakkor a nőkre sem isteni műalkotásként, hanem inkább az aberrált fantázia hordozótárgyaiként tekintenek.

Arról a divatról, sőt, ízlés- és gondolatterrorról szólna a rémmesekönyv, amelynek nyomán Jancsiból Juliska lesz – és fordítva. Az első széljegyzetben elárulom azoknak, akik a liberális „genderfóbiát” ironikus módon tálaló kommentár­jaimra legutóbb a „gyűlöletbeszéd” címkét ragasztották, hogy én is voltam már egyszerre Jancsi és Juliska. Pontosan 1972-ben (amikor másodikos elemis voltam), noha csak egy jelmezbálnyi időre, de betört a genderizmus egy kis kelet-magyarországi faluba, köszönhetően a jelmezemnek, amelynek a jobb oldala Jancsi, a bal pedig Juliska lett; s díjazásként egy csomag cukrot kaptam. Fénykép is van róla, mármint nem a cukorról, hanem a kisfiúról, aki jambós, mellényes, rövidnadrágos és szandálos, illetve copfos, blúzos, szoknyás, lakkcipellős kevert lény volt. Elképzelem, hogyan dörzsölgetné tenyerét a genderlobbi, mindaddig, amíg a fénykép alá oda nem írjuk: „jelmezbál”.

Amennyire emlékszem, ezt a kétneműséget még szerepjátékként sem fogtam föl, pedig „babáztam” is.
Mosolyhervasztóként mondom: a babákat azért kértem kölcsön a szomszéd kislánytól, mert babaházat barkácsoltam egy dobozból, almásláda-lécből készülő bútorokkal, próbálgatva a férfiszerepeket, de nem lett asztalos belőlem – a szavakkal barkácsolok inkább.

Visszatérve Jancsi és Juliska történetéhez, ami tényleg hasonlíthat egy rémmeséhez, mert a két gyereket a szülők elküldik az erdőbe, hogy boldoguljanak el a maguk éhségével, javaslom elővenni Bruno Bettelheim zavarba ejtő könyvét a mese bűvöletéről és a bontakozó gyermeki lélekről. Zavarba ejtő, mert például olyanokat állít, hogy a mese megtaníthat az élet értelméért való harcra, segít megkülönböztetni az optimizmust a pesszimizmustól; s hogy a gyerek kezdetben differenciálatlan személyiségéből fejlődik ki az ösztönös és tudatos mellett a felettes én. Az ösztön-én szomjúságát és éhségét nem szabad kontroll nélkül kielégíteni, mert a mohóság eredményeként szelíd emberlények helyett csillapíthatatlan éhű állatokká válunk.

A lemondás és a tisztesség jutalmát is megmutatja, és azt is, hogy a felnőttséghez vállalnunk kell a felelősséget. Az amúgy nem kevés tabut döntögető Bettelheim sem lehetne politikailag korrekt, mert kijelenti: másképp gondolkodik és érez egy kisfiú, mint egy kislány, más egzisztenciális „feladatai” vannak; s hogy a mesék fontos küldetése a társadalmi, benne a biológiai férfi és női szerepekre való felkészítés. Azt is gondoljuk át, hogy már a mesék címének megváltoztatása is elferdítheti a jelentést, mi történik tehát akkor, ha nemcsak a címet, de a szereplőket vagy azok nemi tulajdonságait is megváltoztatjuk?!

Így könnyen előfordulhat, hogy Jancsi és Juliska helyett Jancsi, a Juliska meséjére altatják el az óvodásokat. Az eredeti történet sok más mellett azt is üzenné, hogy nem elég „hazatalálni”, s a szülőkből „táplálkozni”, de az infantilis boldogságból felébredve a kegyetlen és boszorkányos valósággal is szembe kell nézni, amihez az erőket és a képességeket össze kell adni. A boszorkány házából hazavitt kincsek „a gondolkodás- és cselekvésbeli függetlenséget jelentik: új önállóságot”, amely korábbi „passzív függésük” ellentéte. Jancsi és Juliska végül saját erejével segíti szegény szüleit, ám Jancsi, a Juliska, akár a vasorrú bábát, könnyen lapátra teheti őket, még a nagymamát és nagypapát is.

Bár az öregek fantáziája teremthet boszorkányokat, mert ők találták ki a meséket, az ösztönlények szorongó képzelete sokkal félelmetesebb szörnyeket szülhet. Amit eldalolhatnak az új generáció internacionáléjaként, mit sem tudva Tóth Árpádról, aki az Álarcosan című versében írta: „Az Antikrisztus napjai ezek, / Csillog a világ szörnyű arany-szennye. / Röhögő senkik, balkörmű gazok / Szállnak mennybe.”

Vitéz Ferenc

 

Forrás: magyarhirlap.hu