Miért szeretjük a világvégét?

Kategória: Magazin

„… hatalmat kaptak a Föld negyedrésze felett, hogy háborúkkal, éhínségekkel, járványos betegségekkel és vadállatokkal gyilkolják az embereket.”

Jelenések 6:8

Beleolvasva a napi sajtóba, azt találja az ember, hogy ismét nagy keletje van a világvégét jósló híreknek.

Most éppen a koronavírus fenyegeti az emberiséget, mely – ó borzalom – a hírek szerint immár több tíz ember haláláért felelős a távoli, vadregényes Kínában, egy olyan apró területen, ahol mintegy harmincmillióan élnek összezsúfolva.

Sőt, már Európában is találtak efféle megbetegedéseket. Végül pedig azt is megtudhatjuk, hogy micsoda veszélyt jelent, ha a vírus mutálódik. Mutálódik! Uram Isten, ez rettenetes. Az már más kérdés, hogy tíz megkérdezett közül nyolcnak fogalma sincs arról, hogy mi a fene az a mutáció, (sőt, hogy mi az a vírus), de biztosan valami rettenetes dolog, hiszen annyit beszélnek róla, és amiről sokat beszélnek, az csak rossz lehet, mert a jó dolgokról nem beszélnek sokat, lévén az unalmas.

Aztán ott van a klíma, a bozóttüzek és az alvó vulkánok, melyek tízezer éve nem törtek ki, de ha majd mégis, akkor aztán lesz nemulass. Ez már szinte elviselhetetlen rettegéssel tölti el a nyájas olvasót, aki a reggeli kávéja mellett hallja meg újfent a végítélet harsonáit. Azt már elfelejtette, hogy néhány éve még ugyanebben a sajtóban azt olvasta, hogy a madár- és/vagy sertésinfluenza készült az emberiség megsemmisítésére, és felsikoltott ijedtében, ha rigót látott a kertben.

VÉGÜL, VALAHOGY MÉGSEM HALTUNK KI, AMINEK ÉKES BIZONYÍTÉKA, HOGY MOST ÚJRA RETTEGHETÜNK TŐLE.

 

Zárójel. Jobb híján a sajtó egy darabig újra próbálkozott a madárinfluenzával is, de valahogy nem volt sikere vele. Úgy tűnik, bizonyos világvége-okok elfáradnak az emberek képzeletében, és újfajta apokalipszist követelnek, mert az nekik jár. Ha jól meggondoljuk, ez bizony egy valós és súlyos probléma: ahhoz képest, hogy minden nap írni kell valamit, a szóba jöhető apokalipszis-okok végesek. Szerencsére jött a koronavírus, a sajtó munkások megkönnyebbülten felsóhajtottak: van miről írni. Zárójel bezárva.

 

Az egyszerű olvasónak, miután kirettegte magát, eszébe jut, hogy nem vitte le a szemetet, és megy a dolgára.

AZ ÉLET ÉLNI AKAR.

Mindezeket szemlélve, az emberben felvetődik a kérdés: miért vagyunk erre ennyire fogékonyak? Miért tölt el bennünket amúgy kellemes, bizsergető ijedelem a közelgő világvége gondolatától? Továbbá, miért nem attól félünk, ami nap mint nap, valóban leselkedik ránk?

Ha beülünk az autóba vagy akár csak átmegyünk a zebrán, sokkal konkrétabb és statisztikailag is összehasonlíthatatlanul valószínűbb veszélyek leselkednek ránk. Valahogyan mégis, nem zárkózunk be, hanem életünk kockáztatásával lemegyünk vidékre meglátogatni Stanci nénit. Pedig Stanci néni, amúgy egy rigolyás vénasszony, csak hát az asszony nagynénje ugye és illik meglátogatni.

VÉLEMÉNYEM SZERINT EZ AZÉRT VAN ÍGY, MERT EZEK A VALÓS VESZÉLYEK GYAKORIAK, ÉS AMI GYAKORI AZ EGYBEN UNALMAS.

Mi pedig nem szeretnénk valami banális dologban elpusztulni, mert az nem lenne méltó hozzánk. Ha meghalunk, hát minimum pusztuljon velünk az egész emberiség, mit az emberiség: az egész galaxis. Ha meghalunk, másnap reggel ismét felkel a Nap és csiripelni fognak a madarak. Hát ne csiripeljenek azok rohadt kis közönyös dögök, dögöljenek meg azok is!

További, tán még fontosabb ok, hogy a mindennapi veszélyek ellen lehet tenni valamit, ami cselekvéssel jár. Például körülnézhetnénk a zebrán, mielőtt elindulunk, vagy vehetnénk téligumit az autóra, becsatolhatnánk a biztonsági övet, betarthatnánk a sebességkorlátozást, és így tovább. „Hallottad, hogy Dezső bácsi elesett a jeges úton és meghalt?” – kérdezik. „Borzalmas” – mondjuk, de nem megyünk ki letisztítani a járdát, mert hideg van, és különben is, a szomszéd sem tisztította le; nem vagyok hülye.

EZZEL SZEMBEN A KISBOLYGÓ ÉRKEZÉSE VAGY A KÍNAI VÍRUS NEM RÓ RÁM SEMMIFÉLE TENNIVALÓT. 

Legfeljebb a Tv előtt egy sörrel többet iszom ijedtemben, na meg az áldozatok emlékére is egyúttal. Elvégre együttérzés is van a világon. 

A média pedig készségesen szállítja nekünk a katasztrófa-híreket, hiszen az olvasottsággal, az olvasottság pedig bevétellel, a bevétel pedig fizetésemeléssel jár. Ezek pedig oly ellenállhatatlan elegyet képeznek a sajtómunkások szemében, hogy nem tudnak és nem is akarnak ellenállni neki. Mert ugye mind elpusztulunk, de nagyon nem mindegy, hogy mennyi előtte a fizetésünk.

A politika pedig szintén roppantul élvezi a dolgot, hiszen meg lehet mutatni, hogy ott vannak a vártán. Közleményeket lehet kiadni – a közlemény a politika szent Grálja – és gondterhelten lehet nyilatkozni, amint azt a nagy államférfiak szokták. A járványügyi szervezetek is azonnal bejelentik, hogy emelni kell a költségvetésüket, mert a világvégét mégsem lehet bagóért megállítani.

EGYÉBKÉNT IS, MINDEN APOKALIPSZIS KÖZÖS VONÁSA, HOGY AZ OKAIVAL FOGLALKOZÓ TUDOMÁNY AZONNAL KÖVETELI A KÖLTSÉGVETÉSÉNEK MEGTÍZSZEREZÉSÉT.

Később aztán, úgy éjfél felé, mikor már senki nem hallgatja, vagy aki hallgatja, az is alszik, meghívnak virológusokat is a műsorokba, akik elmondják, hogy a koronavírus nagyon régen ismert, csak enyhe, vagy tünetmentes megbetegedést okoz. Akik pedig meghaltak a fertőzésben, azok nagyon öregek, vagy nagyon fiatalok, vagy nagyon betegek voltak, és orvosaik szerint egyébként sem volt nekik sok hátra. De ez senkit nem érdekel. Végezetül aztán, csúcspontként, Hollywood filmet forgat majd a dologról, ahol a főszereplő védőruhában is jól láthatóan, világmegmentő arckifejezéssel – ha női főszereplőről van szó, akkor a védőruha kiemeli formás fenekét is – küzd a megmentésünkért. És győz.

Mi pedig kifizetjük a jegyet, a kólát, a pattogatott kukoricát és kifele jövet – eddigi magatartásunknak némileg ellentmondva – megjegyezzük, hogy mekkora marhaság volt az egész. De azért megnézzük a következőt is.

Akár nevethetnénk is dolgon. Csakhogy. Csakhogy nemsokára előáll majd valami vállalat a megoldással, melyet aztán trillió dollárokért elad a rettegőknek. Emlékezzünk a madárinfluenzára feleim! És ez bizony némileg új megvilágításba helyez az egész dolgot, és sanda gyanú ébred a szemlélőben a hiszti valós okait illetően.

Nincs világvége, de igény az továbbra is van rá.

Aristo

aristo.pestisracok.hu