A fekete asszony 2 rész (Történet az 1849-es évből.)

Kategória: Kultúra

Egervári Potemkin Ödön (1823-1895)

 A velők levő Szabó áldozópap egy szívből fakadó imát mondott el a kínosan haldokló felett, s kérte a jelen volt románokat, hogy adják meg a kegyelem-döfést a szenvedőnek.

Végre a tribün (elöljáró régiesen) elébe vezették őket. E román elöljáró Dobra Péter volt, ezelőtt a fekete asszonynak rendesen fizetett ügyvédje; aki felette álmélkodott azon, hogy még életben látja őt, s ezután csakhamar tudtukra adá, nehogy jövőre uraknak tekintsék magukat, mert ők most már a románok foglyai, szállást s egyszersmind őrt rendelt számukra, az utóbbit, úgymond, személyük biztonsága tekintetéből.

 

Midőn már a tribün kiadott parancsa után távoztak volna, egy román észrevett a fekete asszony ujjún egy értékes gyűrűt, s hogy annak akadálytalanul s mihamarább birtokába juthasson, lándzsájával vágást irányzott kezének. Ezt észrevevén, s különben is a folytonos halálos rettegés, éhség, álmatlanság s gyaloglás következtében anyagi erejében kimerült nő, ájultan rogyott össze, midőn föleszmélt, siránkozó román nőket látott maga körül, kik mindent elkövettek, hogy eszméletre hozzák, s ők akadályozák meg a gyűrűje után áhítozó embertelen románt vandal szándékának végrehajtásában.

 Egy őrült román leány is ott volt közöttük, ki még a boldogabb napokban gyakran eljárt a fekete asszony ablaka alá, s bekiáltott egy-két garasért, a mennyire tudniillik szüksége volt, hogy gyümölcsöt vegyen magának vagy pedig hajba való szalagot, s a jó lelkű úrhölgy mindannyiszor teljesítté e boldogtalan óhaját, annál is inkább, mivel a szegénynek rögeszméje volt, hogy a fekete asszony az ő édes anyja, s oly őrült ragaszkodással viseltetett irányába, hogy valahányszor az utcán

bármily messziről meglátta, utána futott, de őrültsége daczára is szerényen, visszatartóan viselte magát, a hölgyhöz a világért sem nyúlt volna, csak annyit mondott: ,,ma megint nagyon szép vagy, — nekem van a legszebb anyám“ — azután tovább kísérte őt.

Midőn a hölgy ájulásából föleszmélt, s az őrült leány annak hangját meghallá: szívszaggató zokogását hangos kacagás váltá fel, mely határtalan örömének csalhatatlan kifejezése volt, — egykori jóltevőjét szállásáig elkísérte s eltűnt, azonban néhány perez múlva ismét ott termett, egy hófehér abroszba kenyeret s egy porcelán csészébe kávét hozva, mi akkor csaknem meseszerűnek tűnt fel. Az őrült elfutott azon egyetlen úri házhoz, melyet Dobra tribün megmentett, s azt

mondá a házi kisasszonynak: ,,az én anyám él, s ő nem ehet akármit, adj kávét!“ Az angyali jó lelkű Lukács Róza örömmel teljesité az őrült kivánatát. E nemes keblű hölgyet, az azon időben a szerencsétlenek irányában elkövetett jótéteményeiért, élelmezés, ápolás s gondoskodásáért, a szabadságharc legyőzése után, ő Felsége érdemjellel jutalmazta meg.

 Ezekután a románok annyi élelmiszereket hordtak az életben megmaradtaknak, hogy azt el sem fogyaszthatták más napig, midőn azután a elöljáró rendeletéből Abrudbányára kísérték őket. Ez iszonyú vérengzés csillapultával, a még életben maradt zalatnai magyarokat fegyveres

román fedezet mellett, mint foglyokat, Abrudbányára szállították.  A szerencsétlen, mindenükből kifosztott, a szó szoros értelmében földönfutó magyaroknak azonban itt sem engedtek pihenést, nyugtot. Egy a város utcáin dobszó mellett kihirdetett, sőt házanként élőszóval minden lakónak todomásul kiadott felsőbb rendelet folytán: minden ott lakó vagy

menekült magyarnak Abrudbányát 24 óra elteltével el kellett hagyni, a városból kitakarodni. Másnap szekerekre rakván őket, útlevél kíséretével Károlyfehérvárra (Károly magyar király után Károlyfehérvármajd Gyulafehérvár /románul Bălgrad, majd Alba Iulia)szállították. Abrudbányán tehát mindössze öt hetet töltöttek.

E sorsban a fekete asszony is részesült.

Károlyfehérvártt az ottani kaszinó díjtalanul adott a sorsüldözötteknek lakást; alant az épület helyiségében vendéglő is volt, a honnan -élelmezni lehetett, s minthogy a nem épen udvarias s vendégeihez előzékeny vendéglős a számlát a fekete asszony lakszobájába felküldeni nem akará, kénytelen volt a köz-étterem asztalánál foglalni helyt.

Azonban minden rosznak megvan a maga jó oldala s következménye. A köz-étterem asztalánál román papok, tribünök és császári katona tisztek is ültek, kikkel ez eszélyes (jelentese: aki céljának elérésére okosan, ügyesen tudja a legmegfelelőbb eszközöket alkalmazni) hölgynek alkalma volt társalogni s megismerkedni. A társalgási nyelv leginkább német volt, mint azon időben s helyen a legtekintélyesebb nyelv, ott, hol az osztrák katonauralom székelt; de különben sem volt tanácsos Károlyfehérvártt magyarul beszélni, hol a magyart annyira gyűlölték.

Mind ennek daczára, hogy a fekete asszony mindenképpen titkolni igyekezék származását, egy császári tiszt felismeré benne a magyar nőt, s látogatást tőn szállásán, mondván, hogy, ő mint született lengyel, hű rokonszenvet érez magyar testvérei iránt, s azok sorsa őt is érdekli. A tiszt szavai valóban keble őszinteségének hü tolmácsa valának, a jó lengyel fiú a hölggyel tudatá, hogy a vár kazamatáiban magyar foglyok sínlenek, sőt még ennél lényegesebb titkot is fedezett fel előtte,

elmondván, hogy a várban titkon 300 Kossuth-huszár egyenruhát készitnek, abba az osztrák lovasságot bujtatni, s ily álöltözet segélyével a magyarok vár-körülzároló táborát megtámadni s megsemmisitni szándékoznak.

Ezeket hallván a fekete asszony, minden törekvése odairányult, hogy a Kossuth-huszár egyenruha készítése, — s a magyar foglyok létezéséről biztosan meggyőződhessék; sőt annál is törekedett: ő

a foglyokkal személyesen találkozni s beszélni akart. Az elsőre nézve célt ért, de második szándéka meghiúsult; azonban nem volt lehetetlen összeköttetésbe jönni a foglyokkal; hiszen alángoló honszeretettel párosult szilárd akarat ennél sokkal nagyobb akadályokat is képes elháritni.

E kitűnő eszü s merész vállalkozó szellemű hölgy lelkében csakhamar megfogamzott az eszme, ő a helyes irányt gyorsan fel tudá találni, igen gyakran látta a kaszinó könyvtárában Elekes Károly református lelkészt s egyszersmind könyvtárnokot, egy császári őrmester kíséretében; könyvkeresés ürügye alatt tehát ő is bement; az őrmesterrel beszélgetésbe ereszkedvén, kérdé tőle: ki számára viszi a könyveket? Aki azt válaszolá, hogy a magyar foglyoknak. Azon nap többnek nyomára nem jöhetett, pár nap múlva visszavitte a könyveket s egyszersmind sajnálkozását fejezvén ki a felett,

hogy a könyvtárban német könyvek nincsenek, s ő magyart kénytelen olvasni, mi által sikerült az őrmester bizalmát megnyerni s őt beszédessé tenni. A bizalmas beszéd mindinkább bonyolódván, kérdezé: hány fogoly van jelenleg a várban, hogy hívják őket, s mivel töltik idejüket, nem

unatkoznak-e? Az őrmester azt adá válaszul, hogy a foglyok olvasnak, kártyáznak, még pedig

aranyokban, azonban nevüket nem tudja, kivéve az egy Bánffyt *, aki beteg. Bánffy betegségének hallására sajátságos eszme villant fel a nő agyában ráfogta, hogy

— őt jól ismeri, s bizton állíthatja, hogy a szerencsétlen bárót a nehézkor bántja s különben is vásott fickónak ismeri őt gyermekkora óta, aki gyónni soha nem akar, pedig áldott jó, áhitatos anyja van, akit ő jól ismervén, és szívből

sajnálja.

— Tovább folytatván, mondá: „javasolja, őrmester úr, Bánffynak, hisz kegyed becsületes cseh, következőleg buzgó keresztény katholikus ember is, hogy hívasson papot és gyónja meg bűneit, mielőtt meghalna. Adja tudtára Bánffynak, hogy ezt egy nő izeni, ki őt igen jól ismeri.

Az őrmester mindezt híven közié Bánffyval, ki e koholmány burka alatt valami titkosat sejtvén, nem mondott ellent, sőt másnap, midőn a fekete asszony az őrmesterrel a könyvtárban találkozott, ez tudatá vele, hogy Bánffy csakugyan halálos beteg és gyónni kíván. E gyónás alkalmából, a hölgy egy levél birtokába jutott, mind a kilenc fogolytól aláírva. E levél azonban új teendőt adott neki, azt az illető helyre kellett juttatni, de miként? Pósta útján nem lehetett, másnemű közlekedés merően el volt zárva, s a románok táborain áthatolni életveszéllyel járt.

Sok járás-kelés után végre mégis sikerült egy vállalkozó szellemű izraelita szekerészt kapni, azonban ez sem akart tovább mint Miriszlóig menni. Onnan ökrös szekéren folytatta további útját Tordáig. Útlevelet egy román elöljáró eszközölt ki számára, a kivel a fehérvári kaszinó étterem közös asztalánál megismerkedett. Azonban mielőtt elindultak volna, minden poggyászukat szigorú vizsgálat alá vették, sőt még öltönyük zsebeit is át- meg átkutatták, egyedül, a hölgyet szorgalmas kötésében nem háborgatták, távolról sem sejtvén, hogy a gyapot gombolyag belsejében rejlik a foglyoktól kapott levél.

 Torda közelében egy csapat honvédre találtak, kik a Károlyfehérvár ostromához siettek, előbb azonban Bem táborával kellett csatlakozniok. A fekete asszony megállítá a vezénylő tisztet, s megmutatá neki a gombolyagba rejtett, s a károlyfehérvári foglyok által aláírt levelet, melyet ő lemásolván, századját megfordíttatta, s őt megelőzőleg ért be Kolozsvárra. A százados neve feledve lőn, de élő tanú reá a zalatnai volt helytartó Nemegyei János özvegye Kolozsvárt, akinek a százados mondá, hogy egy gyászos nőt, (a fekete asszony) keres, kinek ő előléptetését köszönheti.

Kolozsvárra érkezvén, rögtön fölkeresé a tisztelt emlékezetű s vértanú halállal kimúlt Csányi Lászlót, mint Erdélyországnak akkori teljhatalmú kormánybiztosát, kitől négy szem közötti kihallgatást nyervén, miután a Károlyfehérvárban tapasztaltakat közölte volna vele, ez

őt kegyteljesen karon fogá, a gyülésterembe vezetvén, s e szavakkal mutatá be az ott együtt levő uraknak:

„mindene van a magyar hazának, csak egy ily nő hiával volt még.“

 Ezekután kérdé őt Csányi:

— volna-e bátorsága még egyszer a román táboron áthatolni, hogy Bem seregéhez juthasson? — — — Mire ő igennel válaszolt.

A jelen volt urak még több kérdést intéztek hozzá, a többi között báró Kemény Farkas ezredes azt kérdé tőle:

— „ki áll jót azért, hogy azon levél, melyet előmutatott, nem koholt, hamis-e, s nem az ellenségtől van-e ide küldve kémkedni?“

Erre főkormány biztos felszólítá, hogy e támasztott gyanú ellen védje magát.

E felhívásra a fekete asszony következőleg válaszolt:

— „U raim ! Ez asztalnál bizonyára apák is foglalnak helyt, kik fel tudják fogni s mélyen érzik, mit

tesz édes gyermekünkön apai s anyai szeretettel csüggni.

— Igen, igen! Vagyunk itt apák is —- hangzott több ajakról — halljuk tovább, folytassa kegyed.“

A nő folytatá:

— „egy anya -rajongókban képes szeretni gyermekét, — mint egy atya, kinek gondja s figyelme nem csupán családja körére terjeszkedik. Jó férjem elhalt s utána hat gyermekem, a hetediket megtartó Istenem, mely most egyetlen kincsem e világon, hűségem zálogául azt hagyom önök kezei

között; — kincset kincsért, gyermekemet a hazáért.“

 A jelen volt vezérek s országos tekintélyű férfiak ,,éljen“-nel helyeselték az őszinte és bátor hölgy eme nyilatkozatát; mindamellett szavai állításáról meg akarván győződni, azalatt, míg a gyűlésteremben Csányi és mások beszédbe eredtek vele, a Páris-utcai szállására egy özvegy állat-orvosnéhoz megbízottjukat elküldték: szerezne biztos tudomást arról, hogy az ott levő leányka csakugyan édes gyermeke-e neki ?

Ezekről meggyőződvén, teljes hitelt, valamint új megbízatást is nyert. Azonban mielőtt új veszélyes útjára elindult volna, neki is volt kérése, tudniillik az, hogy ha el találna valahol halni, vagyontalan kis leányára gondjuk legyen az uraknak. A nagylelkű Csányi László azt adá válaszul: „ő a haza gyermeke leend.“ Hét órára ismét visszarendelték a hűségeskü letételére, melyet Fejér Márton ügyvéd mondván el előtte, Csányi és gr. Bethlen N. jelenlétében, s ekként a haza szolgálatába avatták.

 Oly naggyá tette őt e perc, kéré az Istent, ha akaratot öntött szívébe, tetterőt is adjon neki, hogy a benne helyezett bizalmat s e nagy kitüntetést, melyben részesült, óhajtott eredménnyel viszonozhassa.

 A szükséges utazási költséget Csányi László eajátkezüleg számlálta le, de az önzéstelen honleány 120 forinttal megelégedett, mondván:

— ez összeg elégséges arra, hogy Bem táboráig hatolhasson.

 1849-ki évi március 8-án a kétes útnak indúlt legelső küldetésére, szíve mélyéből híva az Istent segélyül.

 Előre számított ő az útjába gördülendő akadályokra, fogságra, szenvedésre, sőt a halálra is, de rajongva szerette s imádta hazáját, miért is mindezen eshetőségek vissza nem rettenték, s szilárd elhatározottsággal indult kitűzött célja felé.

Azonban a kinek a természet ily bátor szívet alkotott kebelébe, annak szellemét leleményes, teremtő észszikrával is fölékíté az istenség, a mi, elbeszélésünk hősnőinél, nem hiányzott. Útközben Tordán

betért az ottani r. kath. plébánoshoz, Andrássi Józsefhez, előmutatván neki, mint jó érzelmű magyar embernek, a Csányi főkormánybiztostól nyert teljhatalmat, mely ekként szólt: „Nyílt rendelet, melynél fogva meghagyatik minden katonai és polgári hatóságok tisztségének, előőrsöknek és községek elöljáróinak, hogy Török Borbála, özvegy Némethy Józsefné asszonyságot, mint igen fontos dologban eljárót, menet és jövet mindenütt bántatlanul, hátráltatás nélkül szabadon bocsássák, és neki a szükséges elő fogatokat, kész pénzzeli fizetés mellett pontosan kiszolgáltatni szigorú felelet terhe alatt szoros kötelességüknek ismerjék. Kolozsvárit, március 9-én, 1849. Az egyesült Magyar- és Erdélyország teljhatalmú országos főkormánybiztosa Csányi László, s. k. (saját kezűleg)

 Midőn a jó pap az okmányt elolvasó, a hölgytől kérdé: mit kíván tőle? szóljon nyíltan s őszintén. ,,Egy kötelezvényt kérek — válaszoló — melyben főtisztelendősséged elismeri, hogy néhai férjemnek 10 darab aranynyal maradt adósa, mely állítólagos tartozásából ez alkalommal 4 aranyat lefizetett.“

Az okos áldozópap minden habozás nélkül teljesíté a fekete asszony kívánatát, a nélkül, hogy

ennek okát fürkészte volna, s a lelkes honleányt megáldva útjára bocsátá, a ki Károlyfehérvár felé indult.

 Nagy-Enyeden, mely útjába esvén s azt kikerülnie nem lehetett, egy népes román tábor tanyázott; a város végén az előőrsök elfogták, s embertelenül bántalmazták, mert nemcsak hogy kezeit kötéllel hátra kötötték, hanem azonfelül jobb karját lándzsával átdöfték, minek következtében örökre elnyomorodott, miként a kezeinél levő orvosi bizonyítványok tanúsítják. Fogva, összekötözve s veszélyesen megsebesítve hurcolták őt a még most is élő Pap** nevű román elöljáró elébe, azon tanakodván: vájjon felakasszák-e, vagy pedig fővezérük, Jank*** megérkeztét bevárják, hadd mondjon az Ítéletet felette.

A szerencsétlen nő e kétségbeesett helyzetben, kérte kínzóit, hívnák vissza a már eltávozott előljárójukat, hogy beszélhessen vele. Ezen a vakságig fanatizált nép között sem vetkőzött ki mindegyik az emberiség érzetéből, egynémelyeikben fölébredt a védtelen nő iránti szánalomérzet, könyörgését meghallgatták, s Pap tribünt csakugyan visszahívták.

 Visszatérvén a tribün, gúnyosan kérdé a fogolynőt: „mi hir Kolozsvárt?“ Mert ő — úgymond — igen jól tudja, hogy a fekete asszony oda utazott a napokban. Továbbá kérdé: hol van leánykája s a többi társai ?

A hölgy nyugodtan azt válaszoló, hogy ő nem volt Kolozsvárt, csak Tordán, mint szerencsétlen, mindenétől megfosztott zalatnai nő kényszeríttetett a tordai plébánost felkeresni, ki néhai férjének 10 darab aranyával adósa maradván, tartozásából ezúttal 4 aranyat lefizetett, melynek nagyobb bizonyítékául ime a plébánosnak sajátkezűleg írt elismervénye. A hatalmas elöljáró parancsszavára rögtön leoldták durva kötelékeit, s a tribün végig futtatta Andrássi áldozópap írásán tekintetét.

 

* Erre azonban tisztán nem emlékszik a hölgy: vájjon e Bánffy báró vagy

nemes család sarja volt-e?

** Keresztnevét elfeledte.

***Avram Iancu Janku (Jánk) Ábrahám, https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-irok-elete-es-munkai-szinnyei-jozsef-7891B/j-8C003/janku-jank-abraham-8C619/

 

 

(Folytatása következik.)

Sokszorosítás átmásolás minden formájában kizárólag a Szék-helyek engedélyével lehetséges.