Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh'se hármat.

Benczúr Gyula: Mátyás király fogadja a pápai követeket

530 esztendeje, 1490. április 6-án távozott az élők sorából I. Mátyás, magyar, horvát és cseh király, Ausztria uralkodó főhercege, az általa megostromolt, majd bevett Bécs városában. Vele együtt pedig sírba szállt a régi magyar dicsőség, és elkezdődött Magyarország hanyatlása. A népi emlékezetben igazságosként rögzült uralkodó emlékét azonban a lepergett évszázadok sem tudták elhalványítani a nemzet tudatában. Ez pedig nagymértékben hozzájárult az egymást követő vészterhes korszakok túléléséhez, és a mindenkori újrakezdéshez.

Kolozsvárra visszatérve, b. Kemény Farkashoz, ki akkor Gyulafehérvár alatt táborozott, haladéktalanul kellett mennie, a kivel miután a rábízottakat közölte s kissé társalgóit volna, a hős aggastyán e szahanem nyugodtan mondá: ,,az elcsukatás önre vár százados úr, ha legott észre nem tér s meg nem javítja magát.“

Április 2-án Apor Vilmos katolikus győri püspökre emlékeztünk, aki 75 esztendeje (1945-ben) ezen a napon áldozta fel magát a hívei védelmében. Viselkedése és magatartása, valamint tettei és cselekedetei a feltétel nélküli szolgálat örök példájaként maradnak fenn a magyar és egyetemes egyháztörténetben.

A fogolynő mondá, hogy ő Jank-ot* igen jól ismeri, kinek édesatyja néhai férje alatt szolgált, s biztos benne, hogy a túlbuzgó románok e tettét nem fogja helyeselni.

Ezen határozottan ejtett szavai hatottak a környezetre, mert az imént oly dühös vad románok egyszerre megszelídültek, sajgó, vérző sebére hideg víz borogatásokat rakván.
A most már egészen megszelídült elöljáró azt kérdé tőle: „hová szándékozik ?“

A nagyságos fejedelem megtisztelő címet kiérdemlő II. Rákóczi Ferenc (1676–1735), az önfeláldozásra is képes haza- és nemzetszeretet megtestesítőjeként, a hit és a remény hirdetőjeként, az igazságosság és szabadság bajnokaként élt és él a mai napig a magyar köztudatban. Olyan egyéniségként, aki államférfihoz méltó módon, a közérdeket mindenek fölé helyezte, és eszerint cselekedett. Rákóczi című versében Petőfi Sándor méltán írta róla: „Hazánk szentje, szabadság vezére,/ Sötét éjben fényes csillagunk.”

Kőrösi Csoma Sándor őshaza- és Kelet-kutató nyelvtudós emléke a célratörő székely konokság, fogcsikorgató tenni akarás, megacélozott akaraterő és önsanyargató kitartás örök példájaként él a magyar köztudatban, valamint öregbíti jó hírünket szerte a nagyvilágban.
Emlékének megőrzése, és magatartásának gyakorlása, 178 esztendővel a létből való távozása után is kötelességünk, és az marad az utánunk következő nemzedékek számára is. Ebben sokat segít a Gazda József tanár úr által április elején évi gyakorisággal megszervezett, Csoma szellemiségét idéző, és munkásságának folytatására sarkalló konferencia. Az idén azonban a dühöngő járvány miatt ez sajnálatos módon elmarad.

Egervári Potemkin Ödön (1823-1895)

 A velők levő Szabó áldozópap egy szívből fakadó imát mondott el a kínosan haldokló felett, s kérte a jelen volt románokat, hogy adják meg a kegyelem-döfést a szenvedőnek.

Végre a tribün (elöljáró régiesen) elébe vezették őket. E román elöljáró Dobra Péter volt, ezelőtt a fekete asszonynak rendesen fizetett ügyvédje; aki felette álmélkodott azon, hogy még életben látja őt, s ezután csakhamar tudtukra adá, nehogy jövőre uraknak tekintsék magukat, mert ők most már a románok foglyai, szállást s egyszersmind őrt rendelt számukra, az utóbbit, úgymond, személyük biztonsága tekintetéből.

Egervári Potemkin Ödön (1823-1895)

 A kedves olvasót az 1848-49-es évekbe repítem vissza a folytatólagos novella kapcsán. Azért döntöttem, hogy a történetet közlöm, mert kézdivásárhelyi utalás is van benne.

„Általánosan tudva van, hogy nem egy magyar nő a honvédek soraiban harcolt, sőt lóháton is tett szolgálatot. S ha van oly egyéni nézet, mely ezt kárhoztatni képes, vagy pedig gúnyolódva gáncsolja e női hőslelkületet: bizonnyal téves szempontból s egyoldalúan ítél a felett. Rendkívüli korszak, rendkívüli eseményeket s egyéneket szül egy iránt. Elbeszélésem hősnője „A fekete asszony“ nem tartozik ugyan azon hölgyek sorába, kik honleányi túlbuzgóságukban fegyvert ragadtak és síkra szálltak a haza védelmére, ő amazoknál is fentebb állt s a szabadság szent ügyében tett érdemeit s önfeláldozását magasabb szempontból kell megbírálnunk, miért is múltjának rövid vázlatát az utókornak átadni méltónak találtam, s éltet a remény, hogy a tisztelt olvasó véleményemet osztani fogja.” Ezekkel a szavakkal engedte útjára Egervári Potemkin Ödön az elbeszélését, 1869-ben a Honvéd oldalán.