Körbe lehet állni, mint az öngyilkos költők ravatalát. Vagy akár egy jégen lobogó tábortüzet. Olyan mély, mint a fájdalom, a tengerig nyilall. Partjain fogakkal, hat ujjal, táltosnak születik minden csecsemő s végül úgy hal meg: fogatlanul, csonkán, tövig pusztult lábakkal, csipkebokor szálláson, akár egy lelenc. Vagy ha nem – kikkel táborokba gyűjtötte álmait – felzabálják társai. Olykor belehull egy csillag. Táguló körökben, gyűrűsen hullámzik, meghal a partig, ahol ronggyá áznak az óceán felé indított papírhajók. Besötétült, olívazöld foncsorán végigsepri legyőzött ármádiáit az őszi szél: az okkerbarna juharlevelek gályái között torpedórombolóként cikáznak a vörösbe marjult bükklevelek, a csere-lapik fakó kalóznaszádjai, süllyednek ártatlan lélekvesztői a hajótörött nyíreseknek. Fölöttük kétségbeesetten, méregzölden zúgnak a fenyvesek, mint karóba húzott tündérei a mítoszoknak s a legendáknak, őrt állón vigyázva nézik Tejútra való fölindulását egy balladának, legkisebb királyfi önpusztító epekedését Júlia szép leányért, ki búzavirágot szed tengerén az égnek, mely itt, az éjszakában oly magas, hogy csak a zokogás érhet fel hozzá, a férfisírás… Mert csak az igaz, mert csak az képes kalodák között is kísérteni a végtelent, tengert álmodni a pusztulás fölé. Akkor is, ha már mindennek vége van, ha nincs remény… Akkor is, ha csak tenyérnyi marad tengerből s a végtelenből is alig több a semminél: csak egy szem, mely tisztább a szónál. Mert csak Istent látja, mert árva, akár egy szívdobbanás. A határtalan, végeérhetetlen tenger horizontális szabadsága helyett a vertikalitás szédülete, az önpusztító liftezés a mélység sziréneinek éneke s az angyalok gregoriánum dallama között. Mintha gémeskút ostorán vagy harangkötélen ingázna le s föl az elme, tűz-jég, menny-pokol, a határtalanság helyett, körbekerítetten, behatároltan tekint az űr felelőtlen messzeségeibe. Mert jaj annak, aki a végtelen tengernek háttal áll. A boldogtalanság végtelenjében lesz honos, itt-honos. Erdélyi havak tengerén, bolyongó kísértethajóként keres egy elvesztett hazát, szabad kikötőt, hogy aztán a Hargita vagy a Csomád zátonyain megszaggattatva rádöbbenjen: a szilárdnak hitt talpalatnyi hely a lába alatt csak úszó jégtábla, s az, amit körötte végtelen tengernek, hazának hitt, az csak özönvíz, tavaszi árvíz, ki viszi az utat, a házat, az otthont is. Nem világgá visz, csak virágtalanít. A tenger csöndje helyett marad a némaság. A kialudt tűzhányó kráterének százezer esztendős magánya, büdös-gödrös légszomjainak vergődésével, ahová meghalni küldik a fölöslegessé vált öregeket, ahová elmúlni repülnek az énekesmadarak, s ahonnan az augusztusok Szent Lőrinc-könnyes éjszakáin fölszakad az elátkozott szüzek ajkáról a hattyúdal. A tenger énekéből csak ennyi maradt: egy könnycsepp. A hatalmas, heroikus, beethoveni szimfónia, a mindenséget egybeőrjítő totalitás helyett egy halovány sikoly, Bach-fúga, pokolra hulló semmiség, világgá indult csöppnyi vér a hattyú-szüzek fehér ágyékából. Egy percnyi tisztaság, mely oly hirtelen múlik, akár az élet, egyre kisebbedik, mint a zöld hályog ölelésében az aggok szeme. Ikertársát, a Mohost elborította már szivacsos lápja a tőzegidőnek. De ez itt még nézi az eget, hallgatja mélységes csöndjeit elmúlt szerelmeinknek. Akár egy gyöngy, mint árván maradt, magányos elektron a hidrogénatomban, a gyalázat mindent körülölelő és elborító óceánján, bolygó méretű szennyesén. Tükör, amelybe szégyenkezés nélkül nézhetünk.
S aztán belehalunk, mint egy búcsúszóba.
Tengerszemem. Szent Anna-tó.

 

Forrás: országut.com